Írta: Szautner Jánosné (Gizike néni)

A MÁSODIK ISKOLAOTTHON

A tanév végén (1977) szeretett, nagyra becsült igazgató bácsink nyugdíjba ment. A következő évben egy új első osztályt újra együtt indítottunk útnak, hasonló körülmények között. Mindketten nagyon szerettük ezt a formációt, mert a gyerek érdekeit helyezte előtérbe. Mi hét közben soha nem adtunk otthonra házi feladatot! Szülői értekezleten elmondtam, hogy ha valaki olvastatni akarja a gyerekét, vegyenek neki Dörmögő Dömötört, és olvasson abból. Kezdetben abban keresték a betűket, majd szótagokat, szavakat, mondatokat, de egyik sem volt kötelező. Inkább amolyan szorgalmi féle, mert elismerés az járt annak, aki hozta a Dörmögőjét és bemutatta a munkáját. Olyan volt ez, mint valami "prémium" a többletmunkáért. Jól összekovácsolódott ez az osztály is. Nagy bulit csaptak a gyereknapi kisdobos avatás alkalmából.

Az új igazgató azonban, új koncepciót képviselt. Elismerte az iskolaotthon előnyeit, meg is maradt továbbra is az iskolaotthonos forma, de minket elválasztott egymástól. Az új tanévben mind a ketten új párt kaptunk, frissen végzett kolléganőket. Tulajdonképpen mentor szerepet szánt nekünk. Nem rossz gondolat! Én vittem tovább másodikba a közösen indított első osztályt, a kolléganőm ismét elsőben kezdett a mentoráltjával. Az én társam szülei pedagógusok voltak. Az apukája Szelevényen volt igazgató. Meglátogatott bennünket. Kíváncsi volt rá, hogy kihez került a lánya. Amikor megismert, ennyit mondott: „Jó kezekben lesz a gyerek, mert nem öreg a párja, de azért már van tapasztalata.” Tizenöt tanév volt akkor már mögöttem. A fiatal kolléganő szinte az iskolában nőtt fel, veleszületett érzéke is volt a gyerekek kezeléséhez. Én próbáltam megismertetni vele azokat a nevelési eljárásokat, amiket a "régi" kolléganőmmel bevezettünk. Igyekeztem átadni neki mindazt, amit én tanultam az idősebbektől. Humanizmust, gyerek és munkaszeretetet. Ő mindenre vevő volt. Tanulmányi, nevelési problémáink sem voltak, minden rendben volt. Bár ő személyiségében épp az ellentétem, de megértettük egymást, és a gyerekeknek is jó volt a fiatal tanító néni jelenléte. A kapcsolatunkra jellemző, hogy amikor Mikulásnapi ajándékot készített a gyerekekkel, én is kaptam egyet, "pótanyámnak" felirattal. Ez magáért beszél! Ma is szeretjük egymást!

Ha ránézek az osztályképre látom megelevenedni magam előtt a sok gyerekarcot. A kislányok mosolyát, a fiúk focitól kipirult arcát. Néhányukról egy-egy mozzanat is felrémlik. Nem mindenkiről, de hiszen 40 év telt el azóta, hogy elsősként megfogtam a kezüket. 
Látom A. PISTIT, akivel a 2-es írásával kínlódunk. Sehogyan sem akart az a hullámvonal a helyére kerülni. Pisti minden idegszálával a kettes helyes írására koncentrált. Szorította a ceruzát, még túlságosan is! Kinyújtotta kissé a nyelvét, és a homlokáról csorogni kezdett a veríték, két oldalon lefelé. Micsoda akarat uralkodott ebben a kisgyerekben!

NÁNDI másodikban jött hozzák, Vácegresről érkezett. Olyan szuggesztíven, csillogó szemmel, kipirult arccal tudott mesélni arról a vidékről, hogy amikor környezetismeretből ilyen ismeretekhez értünk, őt kértem, hogy mesélje csak el a vácegresi élményeit! Az érzelmekkel áthatott beszámoló sokkal érdekesebb volt, mintha én "adtam volna elő" a tananyagot.

ERZSIKE, amikor a padtársa otthon felejtette az uzsonnáját, a világ legtermészetesebb módján, megfelezte vele az övét, de szívesen odaadta volna neki az egészet is, csak az nem fogadta el.
ANIKÓT legtöbbször a nagymama kísérte az iskolába. Annak a kislánynak hihetetlen kötelességtudata volt, olyan, ami nem jellemző egy hatéves gyerekre. 
Előttem vannak a "nagy barátnők": ANDREA, IBOLYKA, PIROSKA, ZSUZSA. Időnkét elfigyeltem őket játék, beszélgetés közben. Mindegyik más-más személyiség, mégis jó volt látni, ahogyan ragaszkodnak egymáshoz, ahogyan összetartoznak. 
Látom LACKÓT, ahogyan "fel-le" sétál a terem végében, valami világmegváltó gondolattal foglalkozva. Ma a középiskolás tanítványai "A legcukibb tanár" elnevezést ragasztották rá. Nem semmi!
Nem felejtem JÓZSIKA sokatmondó, rejtélyes mosolyát, TÜNDI segítőkészségét, és így tovább. Ebben a csapatban is volt egy kohézió. Nem tudom, hogy mikor tartották az első osztálytalálkozójukat, de újabban évente jövünk össze, egyre többen.

Az internet több felnőtt tanítványommal is összehozott.

 J. PISTI A TÁNCTANÁR

Fürge mozgású, eleven kisgyerek volt. Ma is látom huncut tekintetét, amint hatévesen átlépi az iskola küszöbét. Nem voltunk idegenek egymásnak, mert Piroskát, a nővérét is tanítottam. Okos, értelmes kisfickó volt, mindig, mindenben lehetett rá számítani. Tulajdonképpen róla sem tudtam semmit, amíg a Facebookon újra ismerősök nem lettünk. Így tudtam meg, hogy a műszaki pálya után a tánc szerelmese lett, és most táncolni tanít kicsiket és "nagyokat", a szó legszorosabb értelmében. Egyik alkalommal egy meghívást tett közzé, melyben nyílt táncfoglalkozásra hívta az érdeklődőket. Humornak szánva megjegyeztem, hogy én elmennék, ha nem 71, hanem 17 éves lennék. Nem sokat váratott magára a válasz! "A tánc nem életkorfüggő!"-, ott a helyem. Mivel régen nem találkoztunk, csábító volt az ajánlat, elmentem és nem bántam meg! 
Jó volt látni, ahogyan élvezte a saját maga választotta hivatást! És ez az érzés "ráragadt" a táncosokra is. A bemutatón egy felnőtt csoporttal foglalkozott, a résztvevők különböző korúak voltak, de ropták a nehezebbnél nehezebb lépéskombinációkat. Én ugyan nem álltam be közéjük, nekem maga a látvány volt érdekes, de az érdeklődők közül többen ízlelgették ezt a fajta mozgást. Nekem az volt a legfontosabb, hogy Pisti megtalálta a táncban az élete örömét.

Egy másik Pistit is a Facebookon fedeztem fel.

T. PISTI A MIKULÁS

Láttam egy beírást, és egy ismerősnek tűnő fényképet Mikulásként. Tudtam hogy Pisti évente egyszer szeret örömöt szerezni a gyerekeknek. Mondta a lányom, hogy néhányszor már az unokámnak is vitt ajándékot a puttonyában. Amikor megláttam a bejegyzését írtam neki egy levelet. Megemlítettem, hogy én már hiába tisztítanám fényesre a csizmámat, nem kerülne abba bele semmi! Ajánlotta, hogy tegyek egy próbát, annyit még megér! A viccnek én sem voltam soha az elrontója, kifényesítettem a csizmámat és a kerítéshez erősítettem. Igen ám, de elkezdett esni az eső és behoztam. Már régen elfeledkeztem a Mikulásról, amikor este 9 óra körül határozott kopogást hallottam az ajtómon. Nem számítottam rá, meg is rettentem egy kicsit, de volt meglepetés, amikor hátrafordultam! Ott állt az én Mikulásom az ajtóban és megkérdezte, hogy milyen verssel, vagy dallal készültem a fogadására? Leültettem és bizony elénekeltem a "Télapónak" a "Hull a pelyhes fehér hó!"- t, amit negyven évvel ezelőtt én tanítottam neki. Kaptam is egy tábla csokit és egy aranyos kis télapófigurát gipszből, amit emlékként őrizhetek. A képet, ami vele készült, a kívánságára még közzé is tettem. Aztán érdeklődni kezdtem a sorsáról. Erre azonban egy más alkalmat keresett. Meglátogatott és mindent megbeszéltünk, ami a hosszú évek alatt történt.